Hogyan kommunikáljunk jól az óvodával, az iskolával?
Hogyan kommunikáljunk jól az óvodával, az iskolával?

Az utóbbi két év visszatérő problémája az egyre erősödő konfliktusba keveredő szülők és intézmények együttese. Az ellentétet rövidre lehet zárni vagy enyhíteni, ha a szülő tisztában van bizonyos dolgokkal, amik viszont nem túl sok fórumon hozzáférhetőek. Különösen az udvarias, alapvetően alkalmazkodó, szelíd értelmiségi családoknak van újdonsült problémájuk az eddig őket jól kezelő rendszerrel.

A cikk tartalma nem általánosítható minden intézményre vagy pedagógusra. Ezekben a nem egyszerű időkben is vannak rendkívül jó iskolák, rátermett vezetők, olyan pedagógusok, akik csodálatosan kezelik a gyerekeket, és nyitottak mindenféle probléma rendezésére.

A cikket azoknak a szülőknek írtam, akik megdöbbenve állnak az intézményi kommunikáció agresszívabb formája előtt, és nem tudják, miként lehetne kiszállni az ördögi körből.


Az intézmények helyzete


Sok jól működő szülő, jól működő család áll értetlenül azelőtt, hogy ami korábbiakban őket nem érintette, most elkezdett előjönni bölcsődei, óvodai, iskolai terepen. Miért nem tudnak együttműködni esetenként az intézmények olyanokkal, akik kommunikációkészek, szükség esetén hajlandóak szakemberhez vinni a gyermeket és jóindulattal állnak a környezetükhöz?

  • Nagy változások. A közintézmények olyan változások kellős közepén vannak, ami egy fenntartóváltással hasonló horderejű, azaz kihat igen sok munkafolyamatra. A változások, követelmények ugyanakkor egyidejűek és folyamatosak, amik nehezítik az átállást.

  • Magas fluktuáció, előző munkatársak elgyászolása. Az intézményekben hatalmas a munkaerő áramlás. Sajnos már közel sem ritka, hogy egy gyermek, 4-5 óvodapedagógussal és 3-4 dajkával, pedagógiai asszisztenssel viszi végig a teljes ovit, ahelyett, hogy lenne mellette legalább egy állandó felnőtt. Ráadásul ezekről a változásokra sokszor nem tudják felkészíteni se a szülőt, se a gyermeket. Egy jó kolléga elvesztése a pedagógusoknak is érvágás és fájdalmas.

  • Kevés fiatal új kolléga. A tantestületek nem tudnak megfelelő módon frissülni. A munkavállalók felvételénél nem lehetséges már mérlegelni kompetenciák mentén, akkora a munkaerőhiány, aki pedig újként belép, gyakran nem tudják megfelelően mentorálni.

  • Arányaiban sok munka. Egy pedagógus rengeteget kénytelen nem kontaktmunkát végezni, statisztikát készít, dokumentál, véleményt ír, és még megannyi dolga van. Nem ő választotta így, központilag kénytelen megfelelni nem a gyerekekkel vagy a szüleikkel kapcsolatos ellátási feladatoknak. Sok helyen alap, hogy elvárnak olyan bónusz munkafolyamatokat, amik miatt még kevesebb idő van a gyerekekre.

  • Nyomás több oldalról. Ne higgyük, hogy a fenntartó, vezetőség vagy a média nincs hatással az intézményekre. Mivel nem védik őket megfelelően szakmai alapokon, kénytelenek máshogy megvédeni magukat. Manapság arra törekednek, hogy lehetőleg papíron senkinek ne legyen problémája, és a lehető legkevesebb konfliktus nélkül megoldást találjanak a ’problémás’ gyerekekre vagy szülőkre. Az igazgatók ugyanígy prés alatt vannak tartva, középvezetőként kevés forrásból kell egyensúlyozniuk két vagy több sokszor ellenérdekelt fél között.

  • A segítő társintézmények rossz helyzete. A jelen körülmények nem csak az oktatási, nevelési intézményeket erodálják, hanem az őket támogató intézményeket is, ezért nem működik olyan hatásosan a szakmai segítőháló, mint a korábbaikban. Nem segít, hogy az iskoláknak meglévő tudásból kell gazdálkodniuk, és kezelni a krízisek egy részét, anélkül, hogy szakértőket, segítőket be tudnának vonni.

Mint azt fentebb megjegyeztem, ettől függetlenül sok intézmény színvonalas munkát végez, és gyerekbarát módon valósítja meg szakmai hitvallását. A következő szakasz segít eldönteni, a mi intézményünk, pedagógusunk ebbe a kategóriába tartozik-e.


Kivel van a gond valójában?


Egy reális önismerettel és jó szülői kompetenciákkal rendelkező szülő, aki odafigyel a gyermekére és meghallgatja a környezet, a pedagógusok jelzéseit, nagyjából látja, hogy van a gyermeke. Mégis nagyon sokszor hisznek az intézményeknek és nagyon megijednek, mikor erősebb (és valótlan) jelzés érkezik a gyermekről.

1 valótlan jelzésre érkezik 3-4 nagyon is valódi és kezelendő jelzés! Sok jó tanár próbál jelezni a szülőnek a formálódó vagy a látható gondról. A szülőnek kell mérlegelnie, ismerve a gyermek egyéniségét, a pedagógusok hozzáállását, szakmaiságát, hogy mennyire állnak építően a gyermekhez.

Felhívó jelek arra, hogy az intézmény problémásnak lát egy nem problémás gyermeket:

  • A pedagógus verbális agressziót mutat a gyermek felé, amikor azt semmi (pl. vészhelyzet) nem indokolja. Különösen, ha gyakori ez, akkor nagyon, nagyon problémás. Mint: „Te hülye vagy.”, „Minek magyarázzam meg, mikor úgyse érted meg, te gügye?”, „Így a kurvák öltözködnek, az vagy?” Ha erre extrém szorongó vagy agresszív lesz a gyerek, az az életkori normatív reakció, nem problémát jelez.

  • Kamaszokkal dolgozó pedagógusok közül van, aki abba a hibába esik, hogy tekintélyelvűen akarja abszolút leuralni a kamaszt, ahelyett, hogy bármely kompromisszumra hajlandó lenne. Egy kontrollproblémás kamasznál ne csodálkozzunk, ha eszkalálódni fog a probléma.

  • A pedagógus elszigeteli a gyermeket a társaitól, azt mondja nekik, nézzék levegőnek. Nem csak, hogy nem segíti az osztályközösség alakulását, de traumatizálja, stigmatizálja is a gyermeket.

  • A pedagógus folyton panaszkodik a szülőnek, de ő maga semmivel nem próbálkozik, ami javíthatná a gyermekkel való kapcsolatát, teljes mértékben a családtól, mástól várja a megoldást. Ennek egy változata, ha a pedagógus azt mondja, csakis a családdal lehet a gond.

  • A pedagógus életkorilag nem elvárható dolgot vár el egy gyermektől, például egy 4 évestől érett dühkezelést. Amit részben neki kellene megtanítani a gyermek számára, annak a hiányát problémaként tálalja. A gyermek segítség nélkül biztosan nem tudja megugrani az elvárt szintet, amitől egyre frusztráltabb lesz.

  • A pedagógus önhatalmúlag diagnosztizálja a gyereket, szerinte ő autista, hiperaktív, antiszociális, ezt közölheti is a szülővel vagy a gyerekkel. Ezek nem valós BNO-kódok, hanem önkényes címkék.

A fenti esetekben közös, hogy a pedagógus nem képes kezelni egy osztálytermi helyzetet, amit pedagógiai eszközökkel meg kellene oldani. Az intézménynek nyűg a gyermek, akit inkább akarnak kint látni, mint bent.

Nagyon jellemző, hogy egyes intézmények nem akarják saját hatáskörben kirúgni a gyereket, hanem passzív formában ellehetetlenítik az iskolai jelenlétét, a szülői akaratot, továbbra is ebbe az iskolába járjon.

A következő eszközöket vetik be ilyenkor:

  • Magántanulóságot javasolnak egészen kis kortól. 7. és 8. osztályban, amikor „már úgyis mindegy”, ez a szám kiugrik, amiatt is, mert ezeken az évfolyamokon van a legtöbb konfliktus az osztályokban. Egyre gyakoribb, hogy az óvodák maguk kérdezik meg, nem akarja-e a szülő átvinni másik óvodába a gyermeket.

  • Mindenféle vizsgálatra elküldik a gyermeket, pszichológushoz, pszichiáterhez, neurológushoz, de a szakemberek véleményét nem fogadják el, újabb ellátásra köteleznék a szülőt.

  • Kitolják a gyerekek szülei között keletkező problémákat (egy szülő megrángatja a másik gyerekét, fenyegetően ír a másik szülőnek, hogy fogja vissza a gyerekét, stb.) az iskola teréből, nem segítenek a rendezésben.

  • Kellemetlenné teszik a gyermek hétköznapjait, a szülőkkel való megbeszéléseken próbálják elterelni az esetet a gyermekjólét, gyámügy felé.

  • Nem tesz tevőlegesen semmit, csak épphogy pl.: nem is védi meg a gyereket a többi gyermek bántásától vagy nem segít neki képességei kibontásában. Hátra ülteti, nem korrepetálja, nem segít neki.

Ne higgyük, hogy a bölcsődék és az óvodák nem élnek hasonló eszközökkel. Oda is leszivárognak a nehézségek, és ők is átveszik ezt az igencsak maladaptív látszat megoldásokat.


Mit nem várhat el a szülőtől az intézmény?


A fentiek alapján működő intézmények nem kezelik partnerként a szülőket. Ugyanakkor neked, mint szülőnek tudnod kell, hogy a bölcsőde, óvoda, iskola nem hatóság.


Nem parancsolhat neked. Nem kell elviselned a lefelé irányuló kommunikációt.

Nem veheti el a gyermekedet. Nem emelheti csak úgy ki. Mostanság gyakran tapasztalom, hogy a Gyermekjóléti Szolgálat és a Gyámügy értetlenül áll az egyébként is sok teendőjük melletti iskolai ügyekhez.

Nem kérheti, hogy mivel a gyermeked rossz, korábban hozd haza. Arra vállalkozott beiratkozásnál, hogy fogja tudni kezelni a gyermekedet, és nem kell ezért felborítanod mindent. Az intézménynek az se lehet ok erre, ha nem dolgozol. Csakis vészhelyzetben, betegség, baleset esetén kérhetnek ilyet. Egyezség születhet erről, a gyermek ne legyen olyan stresszes, pl. pénteken hamarabb elhozni, de nem ad hoc módon, hirtelen.

Nem kötelezhet arra, hogy elvidd a gyermeket pszichiáterhez. Orvos, pszichológus tud arra vonatkozó tanácsot adni, javasolt-e a pszichiátriai kivizsgálás. Másra sem kötelezhet. A közjegyző és a gyámügy kötelez arra egyes szülőket, hogy elvigyék komplex vizsgálatra, tanácsadásra a gyermeket, ha arra szükség van. Azt pedig végképp nem kérheti az iskola, hogy adj gyógyszert a gyerekednek.

Nem kérhet arra vonatkozó információt, hogy is állnak pontosan a dolgok a családodban. Például, ha a pszichológusnál kiderül családi halmozódás, probléma, akkor a szakember a véleményben nem fogja ezt feltüntetni, ha az az iskolának készül. Ez a család gondja, amin nekik kell dolgozniuk. Intim, bizalmas természetű dolgok közlését az iskola nem követelheti.

Nem írhatja felül egy szakember véleményét. Azért kérek gyakran intézményi problémánál az óvónéniktől, tanároktól véleményt, hogy lássam, mit gondolnak a helyzetről, így nem adódik olyan helyzet, hogy a szülő egyoldalúan vázolja a történteket. A szakemberek a gyermeket a szülőtől, intézménytől függetlenül vizsgálják, ha a gyerek visszafogja magát, pár alkalom után úgyis kibukik számottevő gond, ha van.

Nem szabhatja meg, hogy állami ellátásba menj. Ha magánellátásban elvállalja a gyermeket szakember, akkor nyugodtan választhatod azt. Azt megemlíteném, hogy a gyermekellátásba nem tartozik bele a kineziológus vagy a coach. Ott teljes joggal jelzi az intézmény, hogy a szakma szakértőjéhez kell fordulni.


Hogyan érdemes kezelni a problémás helyzeteket?


  • Próbáljuk meg jelezni, hogy értékeljük az adott intézmény bizonyos értékeit, általa nyíló lehetőségeket, érezzék, hogy nem támadni akarjuk őket. Kérhetjük, hogy hívják be a gyerek egy kedvelt tanárát vagy utaljunk rá, a gyerek szereti (ha valóban így van) az intézményt vagy egyes részeit.

  • Tanítsuk meg a gyermekünket, hogyha egy pedagógus próbál változtatni a korábbi problémás viselkedésén, bármilyen pozitív gesztussal él felé, azt fogadja el. Makacs gyermeknél lehet kudarca a pedagógusnak emiatt.

  • Szerencsés, ha nem üzengetéssel vagy telefonon próbálunk lekezelni egy adott helyzetet, hanem személyesen találkoznak az ügy résztvevői. Ezek: a 12 éves kor feletti gyermek, a szülők, az igazgató, a pedagógus, akinél a probléma jelentkezett, az osztályfőnök. Ha egyszerre van szülő-szülő és intézmény-szülő ellenállás, jó családonként is leülni, és a kiskamasz vagy nagyobb gyerekekkel és a szülőkkel együttesen is.

  • Törekedni kell az iskola tájékoztatására. Ha osztálytársak szülői közötti konfliktus adódik, fontos, hogy tudjon róla az osztályfőnök. Az általa vezetett mediációs beszélgetés jó lehet. Ne vegyük át az osztályfőnök feladatát, vissza kell adni annyiban a felelősséget, hogy ő tudja, hogy működnek odabent a gyerekek, ő van velük, az osztály problémája is részben az övé, kérjük a segítségét.

  • Empatizáljunk, de ne vegyük át az igazgató problémáját. Nem a mi hibánk, ha sok gyermek van egy osztályban, sok az SNI-s, a gyermekünk zavar másokat. Ha mi mindent megteszünk a helyzet megoldására, elvárható, hogy a pedagógusok megpróbálják kezelni a problémát. Az iskolának az egyéni gyermekekre is figyelnie kellene, nem csak a közösségre, arról nem is beszélve, hogy egy bántalmazást eltűrő közösségben egy bántalmazott kiemelése után új bántalmazott lesz.

  • Fogalmazzunk kulturáltan, de magabiztosan. Azt tapasztalom, nagyobb sikereket érnek el, ha mindkét szülő megjelenik, és az édesapa is aktívan kiveszi a részét a folyamatból. Ne engedjük, hogy gyermekként kezeljenek minket, mert szülőként az iskola partnere vagyunk, nem alárendeltje.

  • Ha azt érezzük, az iskola nem szeretne partner lenni a probléma megoldásában, minél előbb keressünk fel szakembert. Fontos tisztázni, hogy valóban erről van-e szó. Ha még az elején szakemberhez fordulunk, egy kézben gyűlnek össze az információk.

  • Tudjuk elengedni a helyzetet. Legyen szó bölcsis problémáról vagy iskolai gondról, a szülők olykor annyira ráfeszülnek a helyzetre, úgy megijednek, hogy az csak gerjeszti tovább a feszültséget. Ettől aztán tényleg problémás lesz a gyerek, hiszen érzi, hogy a szülő egyre feszültebb. Az iskolai problémákat meg kell próbálni letenni otthon.

  • Nem érdemes azonnal intézményt váltani. Ha azonban hónapokig, fél évig nem változik egyáltalán a helyzet, az intézmény továbbra is présbe fogja a gyereket, el kell gondolkodni a továbbiakon.

  • Végső esetben érdemes a fenntartóhoz fordulni. Viszonylag kevesen próbálják meg ezt, pedig van rá esély, hogy befogadó lesz a problémánkra, hiszen nem szeretné, ha azzal a tágabb közösség, más külsős szülők felé fordulnánk, illetve ők kezelik a legmagasabb szintre érkező problémákat, van benne gyakorlatuk.


Konkrét esetek és tanulságok


Itt álljon néhány eset, aminek a kapcsán elég világosan kirajzolódik a felelősségek kérdésköre és a felek együttműködési hajlandósága.


ESET 1.

7 éves jó tanuló, vékony, csendes kislányt napi jelleggel bántott mindenfélével a tanára, a képességeit eleve rossznak ítélte, és leépítette az önbizalmát. Iskolaváltás történt, mert a pedagógus nem mutatta jelét a változtatás iránti bármely igénynek vagy képességnek, és a gyermek hasfájásai napi szintűvé nőttek.

Pszichés ellátásban csak jót kívánt ennek a tanító nénijének, semmi rosszat nem mondott rá, viszont az új iskola pedagógusaival tartózkodó volt, majd megjelent nála az agresszió is. Később tudta elfogadni, hogy vannak felnőttek, akik jót akarnak neki.

Tanulság: Ha egy eleve érzékeny gyermeket napi szinten kipécéz a pedagógus, akkor ott nehéz a gyermeket úgy megerősíteni, felkészíteni, hogy ő ezt bírja, főleg, hogy akkor jutott el ellátásba, mikor már látványos testi tünetei voltak. A szülőknek nem mert róla beszélni, hogy a tanító néni hogy bántja, ez a többi gyerektől derült ki. Ezért fontos elmondani a gyermeknek, hogy a szülőnek igenis van befolyása a gyermek életére, ő dönti el, melyik iskolába járjon, a tanító néninek nincs hatalma a szülő fölött, ahogy azt ez a kislány hitte.


ESET 2.

10 éves gyermekkel már mindenféle szakember foglalkozott, legalább egy rövid ideig. Az iskola szerint az ottani viselkedése tarthatatlan, ezért küldték komplex vizsgálatra, neurológushoz, iskolapszichológushoz, pszichiáterhez. A szakemberek szerint kevés gond volt, vagy nem is volt gond egyáltalán, amire az iskola úgy reagált, hogy új véleményt írt a gyerekről, és újra el akarta küldeni őt ezekre a vizsgálatokra.

Az iskola itt nem tisztelte a szakmaiságot: a gyerek fél év alatt 5-6 szakembernél járt, ha gond van, azt az egyikük meglátta volna. Valószínűleg olyan véleményt vártak volna egyiküktől, ami alátámasztja, hogy a gyermekkel van a baj.

Tanulság: Kisebb idői távon a sokadik vizsgálatra küldésnél kezdjük megkérdőjelezni, ez a gyerek érdekét szolgálja-e. Ha jelzi a pszichológus, a logopédus vagy a pszichiáter, hogy nem detektál látható problémát, akkor is fogja jelezni, hogy pl. gyógypedagógiai fejlesztés javasolt. Ha az intézményi pszichológus esetleg nem is merne konfrontálódni az ottani pedagógusokkal, biztos lehetsz benne, hogy nem az intézményhez tartozó szakértők a szakmai véleményüket mondják. Fontos határt szabni az iskolának, ha kell, a szakemberektől érkező véleményekkel. Olyan egyébként létezik, hogy keretek között jól működő gyerek az iskolában ’megbolondul’, de az környezeti ártalomra történik, nem csak úgy magától, és azt az intézmény hatásköre kezelni.


ESET 3.

16 éves kamasz alapvetően flegmán és arcátlanul viselkedett, miközben intelligens, jövőképpel rendelkező fiatalember volt. Az egyik tanárával különösen sokat sértegették egymást, ahol a hormonális változások, a születetten csökönyös jelleme miatt ő gyakran robbant, emiatt gyűjtötte a szaktanárikat.

Tanulság: Ilyenkor, ha a pedagógus egyáltalán nem képes azt kezelni, hogy van olyan önérzetes kamasz, akit nem tud teljesen lenyomni, akkor meg kell próbálni a kamasszal beszélni. Ilyenkor azt szoktam tanácsolni a kamaszoknak, ne azzal bizonyítsák, hogy ők milyen okosak és magabiztosak, hogy egyre több összetűzetést felvállalnak, hanem azzal, hogy mérsékelik magukat. Az erős ember ugyanis kontrollban marad, ez egy tanulható készség. A másik javaslatom, hogy ne engedjék, a tanár befolyásolja őket, tanuljanak jól, dolgozzák azt, amit akarnak, ne egy tanáruk rontsa el a további életüket. Okos kamaszok ezt általában elég gyorsan megértik.


Ezek a helyzetek nem egyediek, a praxisomban pár havonta előfordul 1-2. Legyünk éberek gyermekünk tanintézményének körülményeiről, és tegyünk a jobb együttműködés érdekében, de tudjuk a határokat nem csak a saját magunk vagy gyermekünk esetében, az iskolánál is.