Ahány ház, annyi gyász - Gazdig Dóra, gyermekpszichológus

Suhajda Szilárd halála kapcsán ismét nagyon élénken elkezdte foglalkoztatni az embereket a gyász, a gyerekgyász témája. Konkrétan egy kollektív gyász történt, ki mennyire kapcsolódott bele. A híradóban hallott gyilkosság, baleset más, mint mikor látjuk az ember arcát a képen, be tudjuk azonosítani, hosszabban velünk van a története. Ilyen esetben óhatatlanul elgondolkodunk saját gyászélményeinken, halálhoz való hozzáállásunkon.

Egy dolog nyilvánvaló: a ma embere nehezen tolerálja a másik ember gyászhoz való gyökeresen más hozzáállását. Pedig ahány veszteség, annyi gyász, és ez így normális.

Amikor a gyászról tanulunk, az az egyik legelső tétel, a szakaszok nem kell, hogy úgy menjenek le egymás után, ahogy az a nagykönyvben le van írva. A gyász nem egy szisztematikusan lezajló, logikus folyamat, ezért nem baj, ha olyankor jelentkezik pszichés zavar. Az ember akár úgy érezheti, hallucinál hangokat, változatos testi tüneteket mutat. Ez normális. Ilyen (is lehet) a gyász.

A cikkeimben megszokottól eltérően nálam megforduló eseteken keresztül szeretném ismertetni, a gyerekek gyásza mennyiben más, mint azt a felnőttek hinnék.

Elöljáróban elmondom, nem minden gyász igényel pszichés ellátást, sőt. A normatív gyásznál legtöbbször a szülőkkel konzultálva segítjük a gyermeket, hogy a maga eszközeivel meg tudjon birkózni a gyásszal. Általában extrém helyzetben, vagy ha a szülő nagyon kétségbeesett, kimerült, jön a gyermek ellátásba.

A gyerek úgy gyászol, ahogy azt a felnőttektől látja

Óvodáskorú gyermek kistestvére elvesztése után nem mutatott semmilyen érzelmi reakciót, és zárt elhunyt testvére említésére. A terápiás alkalmainkon állatcsaládokat alkotott, majd elásta az állat-tesót. Kiásta, elásta, újra meg újra. Otthon legóból sírkertet épített. Megbeszéltük, hogy a játékban az állatok fel tudnak éledni, az emberek nem így működnek. Elkezdte engedni, hogy a szülők kivigyék a temetőbe és természetesebben kapcsolódott a veszteséghez.

Itt az történt, hogy a szülők érthető módon nagyon megijedtek, és amitől lehetett, kímélték a gyermeket, elrejtették a gyászukat. A gyerek összezavarodott. Szabad beszélni a halálról? Szabad rajzolni vagy játszani róla? Ahogy megkapta rá kvázi az engedélyt, enyhült a feszültség, hiszen elindulhatott a tényleges gyász.

Ha a gyerek környezete próbál a gyerek korához mérten őszintén és hitelesen megnyilvánulni, a gyermek nem ijed meg annyira és nem zárja magába érzéseit.

Nem szabad egymást túlvédeni magunktól

Egy kamasz nehéz körülmények között veszítette el az édesanyját. Az édesanya elvesztése mindenkinek fájt, ezért az édesapa és a testvér sem beszélt róla, úgy próbáltak élni, mint a korábbiakban. A kamasz úgy érzékelte, csak ő gyászol (bár némán), elkezdett haragudni a család többi részére, akik éppen próbálták volna nem terhelni őt. Az édesapa közben magában őrlődött, a testvér pedig elkezdett érzelmileg a kamaszra tapadni, mint az édesanya ’helyettesítőjére’.

Mikor elért olyan szakaszba a család, ahol ki tudták egymásnak mondani, mindenkinek nagyon fáj az édesanya halála, kezdtek olyan közös rítusokba, szokásokba, amelyek erősítették a családi egységet, és aktívabban ki tudták mondani, kinek mire lenne szüksége éppen.

A ki nem mondott szavak, egyedül viselt gyász nem segíti a folyamatot, különösen, ha félreértésekkel jár.

Nehéz kapcsolat elgyászolása

Kiskamasznak nagyon viharosan alakult a kapcsolata az édesapjával, rengetegszer bízott, majd csalódott benne. Az egyik viharzós szakasz közepette az édesapa váratlanul meghalt. A kiskamasz magára maradt az agressziójával, a fájdalmával, és elutasította, hogy az apa neki igenis fontos volt, és hogy ő is gyászolt.

Ez az a helyzet, ahol a gyerek nem biztos, hogy érett a pszichés gondozásra, mint feldolgozó folyamatra. Felfokozott helyzetben nem ingereljük túl, nem konfrontáljuk olyan érzésekkel, amikhez még nem szabad, hogy hozzáférjen. Még nem kész rá, hogy teljes erővel szembenézzen a fájdalommal, abban kell megerősíteni, normális, hogy azt érzi, amit.

Nem tűnik akkora evidenciának, mint amilyen, hogy egy jelentős személy akkor is jelentős személy marad, ha negatív hatással van az ember életére. Minél intenzívebb érzelmünk van valaki iránt, annál inkább számít a véleménye, a lénye. Ha nem volt egyetértés, lezárás, szép emlékek, akkor az elengedés még nehezebb.

Egy olyan ember halála, aki valamilyen hiányt hagyott már életében is a gyerekben, még inkább megviselheti a gyereket, mint egy nagyon szeretett ember elvesztése.

Áruljuk el vagy sem?

Egy gyermek szülője elég kétes körülmények között vesztette életét, olyan helyzet adódott, ahol a gyermek a szülőről való teljes képe megomlott volna, ha egyszerre megtudja a teljes igazságot. Maga a veszteség is kőomlásként érte. A rokonok elkezdtek meccselni, hogy de a gyereknek joga van…, később is fájni fog…, vagy védeni kell a gyereket.

Az igazság félúton van. Mikor eleve van egy sokk, egyébként is rendkívül megterhelő (öngyilkosság és annak körülményei, a szülő hazudott egy orbitálisat, stb.) információkkal szabad-e terhelni egy gyereket? A szakemberek között is megy a gondolkodás róla. A magam részéről úgy gondolom, ha egy gyerek érzelmileg nem elég érett hozzá, hogy megbirkózzon az információval, ilyen sérülékeny állapotban nem terhelhető tovább. A későbbiekben viszont (5-6 hónap után) szükséges vele beszélgetni a tényleges körülményekről. Ha nem a szülő közli ezt vele, más emberek előbb-utóbb véletlenül vagy szándékosan úgyis megteszik, ami bizalmi törést idéz elő.

Itt az történt, hogy a gyerek előbb elgyászolta a szülőt, majd később elgyászolta a szülőképet, amit ő igaznak hitt. Azon is dolgoztunk, a szülő egy része igenis olyan szerető és szerethető volt, amilyennek ő megélte. Így feldolgozható formába került számára a veszteség.

Ha nagyon bizonytalan a szülő egy kérdésben, a rokonságtól, ismerősi körből biztos, hogy kap pro-kontra véleményt. Konzultáljon a kérdésben a gyermeket ismerő, de érzelmi távolságot tartani tudó emberrel (tanítónéni, érzelmileg kevésbé érintett nagymama, nagynéni) vagy szakemberrel.

A halál, mint téma

Természetes, hogy a szorongó gyerekekben felmerülhet, mi lesz, ha bajuk esik, kórházba kerülnek, vagy a szüleikkel történik valami. Járnak nálam olyan kamaszok, akik gondolnak az önsértésre, öngyilkosságra. A beteg vagy talán beteg (sajnos több olyan eset is van, ahol akár hónapok vizsgálata után nem igazán tudják az orvosok a betegség pontos veszélyfokát) gyerekeket is foglalkoztatja a halál természete, milyensége.

A legnagyobb hibák közé tartozik a tabu- és a titokképzés. Tapintattal, visszahúzódási lehetőséget adva érdemes velük beszélgetni arról, amiről ők még akarnak, ami nekik fontos. Szakemberként tabu nélküli kérdéseket teszek fel a hozzám járó gyerekeknek, kamaszoknak a halállal kapcsolatosan, amit tapasztalataim szerint az átlagtól jobban viselnek. Megkönnyebbülnek, hogy lehet róla beszélni. Ha megosztja valakivel a félelmeit, már jobban eloszlik a nehéz téma terhe.

A halál sose legyen tabu. Nem is kell vele ingerelni a gyereket, ám ha lát egy elhullott állatot vagy a kamasznak kérdése van pl. halálfélelemmel kapcsolatban érdemes elkezdeni beszélgetni. Kisgyerekek előtt nem ajánlatos saját félelmeket emlegetni, kamasznak már el lehet mondani, a felnőtt se mindig biztos magában, hogy is áll a témával.

Tanácsok gyász idejére

Míg a gyerek alszik-eszik-pihen valamelyest, valószínűleg nincs nagy gond. Normálisan reagál egy nehéz életeseményre.

Mélygyászban normális a pánikroham. A szorongás. Az érzelmi üresség. Ha tartós, vagy a gyermek nagyon ráfixál, nem tud egyáltalán kiengedni, kell segítség.

A temetés az egyik legalapvetőbb emberi rítus, amire 2-3 évnél nagyobb gyermeket érdemes kivinni, 5-6 éven felülit pedig nem ajánlott megfosztani tőle. Kivétel: rendkívüli indulatok a rokonságnál, esetleg verekedés lesz; nyitott koporsós temetés. A gyerek a temetésen azt éli meg, hogy eljött a közösség, búcsút vegyen. Ha a szülő úgy érzi, lehet, nem tudja tartani magát, kérjen meg egy rokont, nézzen rá a gyerekre.

Szabad rosszat mondani az elhunytról. Jót vagy semmit – ilyen közmondás sosem volt. Igazat vagy semmit – nem tud többet védekezni a hazugság ellen, ebben a formában igaz. A gyerek lehet dühös az elhunytra, mert neki mennie kellett. Ilyenkor nyugtassuk és vigasztaljuk meg, a haragja alatt nyilván gyász van, nem dac vagy rosszaság.

Ha a gyerek szélesen mosolyog-nevet nagyon inadaptív helyzetekben (temetésen, mikor mindenki szomorú), az normális. Az ingereket nem bírja el az agya, a helyzet szürreális mivoltára ad ilyen reakciót. Nem neveletlen, tiszteletlen, hanem nem képes kifejezni a fájdalmát.

Ha az elhunyt a gyerek szűk rokonságából kerül ki, lehetőség esetén tarthasson meg egy emléktárgyat.

Közeli hozzátartozó esetén szoktak egy kis polcot, szekrényt fenntartani az eltávozottnak. A gyerekeknek ez esetleg lehet az első időszakban túl intenzív, ilyenkor jó egyeztetni, ki mennyit bír el. A fényképeket néhányan túlingerlőnek tartják az első időkben.

A családtagok valószínűleg más-más szakaszokban lesznek, ezért fontos, hogy meséljenek róla, ki hogy van.

A gyereknek nagyon fontos, hogy a mindennapok keretei megmaradjanak, az időbeosztás maradjon. A kamaszok általában azt veszik jól, ha engedik őket pár napig szétcsúszni, szabad rosszul lenni. A kamaszok egyébként is szélsőséges viselkedését nyilván még változékonyabbá teheti a gyász.

A családok hitrendszere nagyon különböző lehet. Az egyetlen elképzelés, amit nem javasolt 14 éves korig említeni a gyerekeknek, a naturalista elképzelés. Kicsiknek vigaszt nyújthat, ha hagyhatnak virágot, rajzot az elveszített hozzátartozónak, mert így marad egy kommunikációs forma, amiben meg lehet kapaszkodni.

A népmesék is segítenek. A népmesei halál nem azonos a valós halállal, mágikus transzformáció, de a mesében is érik az embert veszteséget, amit így vagy úgy átdolgoz, ez lehet minta a gyerekeknek.

Az élet olyan, mint a szél c. könyv beszerzése. Kisgyerekeknek ajánlott, verses formában mesél az elmúlásról nagyon lágyan.